A csempegyártás története évezredekre nyúlik vissza, az emberiség egyik legrégebbi mesterségei közé tartozik. Már az ókori civilizációk, például a sumérok, egyiptomiak, perzsák és mezopotámiai népek is használtak agyagból égetett díszítőelemeket, amelyek a falakat és padlókat borították. A Kr. e. 4. évezredből származó csempék maradványait fedezték fel a mai Irán, Irak és Egyiptom területén.

Az ókori egyiptomiak gyakran élénk színű, mázas csempékkel borították templomaikat és sírkamráikat. A máz segítségével a csempe nemcsak vízállóvá, hanem rendkívül dekoratívvá is vált. A perzsa kultúrában a kék és türkiz mázas csempe különösen nagy népszerűségnek örvendett, és számos mecset és palota díszítésére használták.

A görögök és rómaiak továbbfejlesztették a csempézési technikákat, mozaikokat hozva létre, amelyek különféle jeleneteket ábrázoltak. Ezek a mozaikok gyakran kis darabokra vágott kő- vagy üvegcsempékből álltak, és padló- vagy falfelületek díszítésére szolgáltak. A római fürdőkben és villákban gyakori volt a dekoratív padlócsempe használata.

A középkorban a bizánci és iszlám kultúra tovább finomította a csempeművészetet. A mór hatásra Spanyolországban virágzott fel a díszcsempegyártás, különösen az andalúziai régióban, ahol az „azulejo” nevű technika vált híressé. Az azulejo mázas kerámiacsempe, amelyet geometrikus vagy növényi motívumokkal díszítettek.

A reneszánsz és barokk korokban Itáliában újra fellendült a csempegyártás, különösen a nápolyi és derutai műhelyek voltak híresek finom kézzel festett csempéikről. A holland Delft városában a 17. században a kézzel festett kék-fehér csempék váltak divatossá, amelyeket nemcsak Európában, hanem távolabbi országokban is nagyra értékeltek.